Együtt lenni jó. Együtt enni még jobb.

Van az úgy, hogy az ember éhes és enni akar. Nem kulináris élvezetekre vágyik, nem az ízorgia okozta kielégülés a cél, hanem az, hogy adjanak neki enni. Ha otthon vagyunk, könnyű dolgunk van. Főzünk egy csirkepörköltet nokedlivel vagy egy fejtett bablevest, és sütünk hozzá néhány palacsintát, ha a városban vagyunk, és gyerekkel együtt Anya „felnőttdolgait” intézzük rollerestül, plüss pónistól, akkor egyáltalán nem mindegy, hova térünk be.

A Kajahuba tehát a kislányommal érkeztem és nem is hozhattam volna jobb döntést. Hallottam már a „tabletes étteremről”, de még jártam itt. A belváros szívében, a Petőfi Sándor utcában levő gyorsétterem valóban az a hely, ahol jó együtt lenni. Hiába csábít a kora nyári napsütés lustán üldögélő fröccsözésre a teraszon, akármilyen jól esik a nyüzsgés és érzem úgy, hogy ezt a délutánt a Jóisten is egy kinn ülős szürkemarha burgerezésre teremtette, azon kapjuk magunkat, hogy behúz minket a tér.

Nem bánom, mert a hatalmas és világos tér, az óriási üvegfelületek miatt kint és bent, terasz és belső tér összemosódik. És a kaland még csak most kezdődik. A nemesacél látványkonyha, az ügyesen elhelyezett kanapék miatt olyan érzésem van, mintha egy barátom nappalijába léptem volna be a teraszról. A nagyvárosi pezsgés benn ugyanolyan intenzív, nem is egy étteremben vagyunk, hanem egy nagy, közös játszótéren, ahol mellesleg még enni is lehet.

A kislányom választ asztalt, meglepődöm, mennyire otthonosan és felszabadultan érzi magát. Kicsit tartottam az „Anya, éhes vagyok!” mondattól, mert  nemrég jelentette ki, nem szeret étterembe járni, mert ott csak ülni lehet és sokat várni az ételre, miközben már nagyon éhes.

A Kajahu nem az a hely. Pár perc múlva már az asztalokba épített terminálok felett viháncolunk önfeledten, nagyon élvezi, hogy egyedül rendelhet, mi tagadás, én is. Bár a hely specialitása a szürkemarha burger, könnyű szívvel mondok búcsút neki és döntök egy csirke quesadilla mellett.

Balról mellettünk egy hatvanas külföldi pár hozzánk hasonlóan ámul az online világon, néha összemosolygunk, jobbról mellettünk egy fiatal pár, elkap valami huncutság, mi lenne, ha rájuk chatelnék, valami olyasmit, hogy juventus ventus, vagy azt, hogy szeressétek egymást holnap is így? Mert ezt is megtehetném ezen a gyorsított étteremnek nevezett online játszótéren.

A hatalmas üvegfal mellett egy látványkonyha. Ez vajon mi? Klikkelek. You can cook! Meghívhatom a barátaimat egy közös főzésre. Kiválasztjuk, hányan leszünk – tucatnyian lehetünk - , mit szeretnénk enni, az alapanyagokat megrendelhetjük előre, összekészítik nekünk,  nincs más dolgunk, mint együtt főzni és közben beszélgetni, borozgatni. Mosogatni sem kell. Szuper!

Klikk, a kosárba rakjuk a rendelést, a gyerek izgatottan forgolódik, és most valóban jön a kaja? Igen. Pár perc az egész, de addigra ő már a gyereksarokban játszik. Én is, csak a virtuális térben. Az étlapon a világ legnépszerűbb és legtöbbet rendelt ételei, van tészta és pizza, mexikói, ázsiai, de választhattam volna napi menüt is. Klikk, rendelhetek a piactérről is. Akár egy desszertet, amit aztán hazavihetek, de összeállíthatok egy komplett vacsorát is a friss alapanyagokból.

„Jó étvágyat!” – biccentek a decens pár felé. A quesadilla könnyű és ropogós, a gyerek jó étvággyal eszi a tésztáját.  Kár, hogy nincs itt apa, mondja teli szájjal. Klikk, kérünk még egy limonádét. Azt már a kanapén, mint otthon. Hallgatom, mi történt az oviban. Beborul, aztán újra kisüt a nap, elindulunk, visszük magunkkal a zabkekszes sajttortát. Anya, lassít le mellettem a rollerrel, eljövünk ide máskor is játszani? Igen, nevetek fel és arra gondolok, a Kajahu mottója telitalálat: együtt lenni és együtt enni jó.